Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Így élünk mi – a szervezeti kultúra bugyrai

A szervezeti – vagy vállalati – kultúra a cégek életének egy olyan része, amelyről sokat beszélünk, de mivel kevesen vannak azok, akik ténylegesen tudják értelmezni (a többség általában addig jut, hogy jó vagy rossz), ezért a gyakorlatban keveset foglalkozunk vele. A legtöbben egy elvont fogalomként gondolunk rá, tőlünk független entitásként (a szervezet Nagy Szelleme), amely meghatározza mindennapjainkat, eldönti, hogy hogyan fogjuk érezni magunkat a munkahelyünkön.

 Arra kevesen gondolnak, hogy a szervezeti kultúra valójában a szervezetet alkotó emberek egyedi kultúrájának, világfelfogásának különös egyvelege, amit gyakran olyan kollégák szokásai, hiedelmei is befolyásolnak, akik már rég nem dolgoznak a cégnél.

 Még az arra hivatottak – a vezetők – is ritkán gondolnak rá úgy, hogy változtatható, befolyásolható és mielőtt az határozna meg minket és a vállalat életét, azelőtt (és egyébként utána is) van lehetőségünk alakítani azt. Mégpedig egy „nagyon egyszerű” módon: az alkotóelemein keresztül.

 A szervezeti kultúrát számtalan „dolog” alakítja (döntéshozatali mechanizmus, értekezleti rend, dress code, hogyan viselkedik a főnök a büfében stb.), de megítélésem szerint van kettő, ami alapjaiban határozza meg a szervezet hatékonyságát, és mindenekelőtt az ott dolgozó emberek életét. Ez egyrészről a hibákhoz való viszony (milyen a megítélése az elkövetett hibáknak), másrészről pedig együttműködési hajlandóság az, amin keresztül jól megragadható a kultúra milyensége.

 Nézzük először a hibákat! Tapasztalatom szerint minden feladat megoldása a később esetlegesen elkövetett hibák felelősének előzetes kijelölésével kezdődik, arra az esetre ha a dolgok elromlanának. Az első kérdés úgyis ez lesz: ki ezért a felelős? Ezzel a hozzáállással pedig máris szereztünk egy jó pontot, hiszen gondolkodás nélkül rá tudunk mutatni valakire…

Ha félre tesszük az iróniát, azért egy nagyon komoly problémára máris rávilágíthatunk: a legtöbb szervezet életében a hiba elkövetése nem elfogadott, feltárása (?) esetén pedig azonnal a felelős megtalálása és megbüntetése a legfontosabb szempont.

 Ennek a felfogásnak a gyökerei mélyen keresendők, biztosan van némi köze az oktatásban szerzett tapasztalatainkhoz, de ne keressünk felelősöket!

 A lényeg, hogy ez a hozzáállás mit eredményez a szervezetben. Könnyen belátható, hogy senki nem szeretne bűnbakként karriert csinálni, ennél fogva a legtöbben rendkívül óvatosak lesznek, kerülnek minden olyan helyzetet, ami felelősségre vonást eredményezhet. Az innovatív megoldások keresése helyett arra fordítják energiáikat, hogy katasztrófa esetére a kellő számú írásos bizonyíték rendelkezésre álljon saját ártatlanságuk és valaki más bűnösségének igazolására. További energiákat emészt fel az is, hogy elkövetett hiba és rosszul dokumentált ártatlanság esetén a hibát lehetőség szerint a szőnyeg alatt tartsuk, akár szervezeti egységeken átívelő kéz-kezet-mos szövetségek segítségével.

 Ennek eredményeképpen képesek vagyunk létrehozni azokat a szervezeteket, amelyek sosem hibáznak, csak éppen selejteket gyártanak… Amit tehát ezen az üzleten bukhatunk: kezdeményező készség, az elkövetett hibák javítása, szervezeti tanulás, fejlődés, hatékonyságnövelés. Amit viszont nyerhetünk: félelem, alakoskodás, a szervezetbe genetikailag kódolt hibák, rossz hangulat, csökkenő profit, fenntarthatatlan működés.

 Azt hiszem, hogy nincs az a cégvezető, tulajdonos, aki ezt az üzletet igazán akarja. Pedig nap mint nap teszünk érte azzal a felfogással, miszerint a félelem ösztönöz, ha nyilvánosan elfogadjuk a hibákat azzal slendriánságra biztatjuk az alkalmazottakat. Pedig elhihetik nekem: mi (Önök) is hibázunk, és bármennyire szeretnénk hinni abban, hogy felfogásunk eredményeképpen a kollégáink nem fognak, de bizony fognak.

 Mit tehetünk akkor hát? Félre ne értsék, nem akarok arra kérni senkit, hogy jutalmazza a hibát. Inkább azt javaslom, hogy fogadjuk el a létezésüket, ne legyen minden hiba főben járó bűn (a hanyagság más tészta), ne a felelőst hanem a megoldást keressük, bátorítsuk a kollégákat arra, hogy próbálkozzanak (még akkor is, ha esetleg hibázni fognak), fedjék fel és javítsák ki a hibáikat, a tapasztalatokat pedig osszák meg. Így az elkövetett hibák nem vezetnek katasztrófához, sőt mintegy szervezeti védőoltásként („legyengített krízisek”) szolgálhatnak, amik segítségével megelőzhető a nagyobb baj.

 Mit veszíthetünk? Azt amit eddigi filozófiánkkal néhány bekezdéssel korábban megnyertünk. Abban viszont megállapodhatunk, hogy a vezető felelőssége a hibákhoz való viszony alakítása. És ami külön öröm, ezen keresztül a szervezeti kultúrára is jelentős hatást gyakorolhat.

 Részben kapcsolódik ehhez a témához a szervezeti kultúrát szerintem határozottan befolyásoló másik téma, az együttműködési hajlandóság, hiszen önmagában a hibák megosztása, felfedése is egyfajta együttműködés.

 Miért tartom olyan fontosnak ezt a témát? Bár ennek jelentőségét azt hiszem kevesebben vitatnák, íme egy triviális példa: vegyünk egy szimfonikus zenekart, amelynek minden tagja saját belátása szerint, az együttműködés kizárásával játssza – tegyük fel legalább ugyanazt – a művet. Ugye megvan mindenkinek a fejében a zenei élmény, amit így kaphatunk?

 Azt hiszem az együttműködés hiányán keresztül érthető meg annak igazi jelentősége, hiszen annak híján a szervezetben is hasonló „hangzavar” keletkezik. De vajon létrejöhet-e az együttműködés spontán az emberek között? Azt hiszem egyszerű esetekben (pl. merjük ki a csónakból a vizet, mert különben elsüllyed) igen, de egy szervezet céljait és feladatait illetően, ha realisták vagyunk akkor nem. Éppen ezért van jelentősége a karmesternek (a vezetőnek) ennek a kultúrát meghatározó elemnek az alakításában.

 Ő az akinek feladata, hogy bátorítsa, terelgesse a kollégáit az együttműködés irányába, annak érdekében, hogy minél összehangoltabban tudjanak fellépni a feladatok elvégzése során.

Mi lehet a kívánt állapot? Talán az, hogy ha a saját munkája során érzékeli a munkavállaló, hogy birtokában van olyan információnak, ami a másik számára fontos és meg is osztja azt. Vagy egyszerűen tudatában van annak, hogy az általa előállított output a másik számára input és ezáltal jelentősen befolyásolja annak lehetőségeit.

 De mit tehet a vezető, hogy segítsen ebben? Teremtsen fórumokat, ahol az emberek együttműködhetnek (pl. workshopok), értékelje azokat az aktivitásokat, amikben az együttműködés megtestesülhet (pl. tudás önkéntes megosztása), mutasson példát azzal, hogy a szükséges információkat megosztja, legyen nyitott a kollégái által hozott problémákra, ötletekre.

Ebben a témában van egy rossz hírem: sokat tehetünk, de soha nem eleget, mivel az emberi természetből adódó individuális érdekeket megszüntetni nem tudjuk, így folyamatosan dolgoznunk kell az elért eredmény fenntartásán, továbbfejlesztésén. És ezen minden kollégának munkálkodnia kell, tudva, hogy az egyedi tehetségek és kiemelkedő teljesítmények csak együtt értelmezhetőek, önállóan csak rövid távú győzelmek érhetők el.

 A szervezeti kultúra általam kiemelkedően fontosnak ítélt két elemén keresztül érzékelhető, hogy van lehetőség annak változtatására, ha arra nem egy nagy masszaként tekintünk, hanem sok apró, ám annál fontosabb tényező összességeként.

Sok mindenről lehetne még ebben a témában beszélni, de hiszem, hogy ha ezt a két elemet szándékaink szerint formáljuk, akkor sokat tettünk azért, hogy az általunk vágyott kultúrát tapasztaljuk a mindennapokban.

 Holcinger László business coach írása

0 Tovább

Félek. És?

Az életünk egy igen nagy részét félelemben töltjük. A kérdés nem az, hogy mennyiszer, mennyire, vagy mitől félünk, hanem az, hogy mit kezdünk vele, hogyan befolyásolja a döntéseinket? Félelemben jó vagyok. 15 évesen dugtam ki először a lábam a takaró alól. Sosem felejtem el az első próbálkozást.

Már tudtam, hogy nem harapja le semmi, mégis rettegtem! Emlékszem, hogy rántottam vissza pár másodperc múlva, emlékszem a szégyenérzetre. 24 évesen, teljes kivilágításban aludtam először egyedül egy lakásban, pedig már 3 éve anya voltam. 32 évesen próbáltam meg először mindezt bármilyen fényforrás nélkül. 10 percenként nyúltam a kapcsolóért remegve, lélegzetvisszafojtva, biztos voltam benne, hogy nem érem el, hogy még az előtt meghalok.

De nem csak ilyesmiktől félünk. Félünk az újtól, a változástól, félünk kérdezni, kimondani a véleményünket, gondolatainkat, érzéseinket, félünk attól, hogy nem vagyunk elég jók, sőt, hogy rosszak vagyunk, félünk a gyengeségeinktől, attól, hogy mások is meglátják azokat, félünk a magánytól és a kapcsolattól is, félünk kinyitni a szívünket, félünk hinni, bízni, merni, még félni is félünk! Irigykedve nézünk másokat, lehetőségekért imádkozunk, segítségért, csodáért, boldogságért, aztán amikor megkapjuk egy új helyzet, munka, vagy szerelem formájában, akkor félünk élni vele! Mi van, ha nem sikerül, ha nem vagyok rá készen, ha kudarcot vallok, ha felforgatja az életemet? Megoldanám én, de mit tehetek?

Megkereshetem, hogy mi az oka, szétszedhetem, kielemezhetem, de csupán a felismerés nem mindig hozza a megoldást is. Tudtam 15, 24, 32 évesen, hogy a sötétségtől való félelmemnek az oka a Kóku, akivel kisgyerekként riogattak, a Kóku, akiről semmit sem tudtam, csak azt, hogy jön és elvisz, ha rossz vagyok! De hiába tudtam már, hogy nem létezik, és ezzel a kedves névvel csakis valami jó lehetne, mégis minden sötétségnél ugyanúgy jött a bénító gyötrelem! Nem tehetettem mást, újra és újra ki kellett dugnom a lábam, le-fel kapcsolni a villanyt, menni a félelmem mentén, és a sok próbálkozásnak hála, ha csak felnőttként is, de megbirkóztam vele!

Ez jó stratégiának bizonyult, főleg olyan dolgokban, ahol rá voltam kényszerítve, mert már kínos volt. Igen ám, de ott volt az a csomó másik helyzet, ahol megmagyaráztam magamnak, hogy nem muszáj, hogy hülye lennék, biztos okkal félek, ahol mentségként használtam, mögé bújtam, így akadályozva az életem! Megoldásra volt szükségem. Varázslatra. Kapaszkodóra. Ezért megkerestem a legnagyobb félelmemet, és 36 évesen kiugrottam egy repülőből, hogy tudatosan éljem át az álmaimból jól ismert zuhanás borzalmas állapotát. Rettenetes volt és csodálatos egyszerre.  És ami a legfontosabb, hogy bejött! Persze azóta is félek, de már tudom, hogy ez csak egy érzés, többé nincs köze a döntéseimhez. „Csilla, kiugrottál 4000 méterről, erre is képes vagy!”

Mit kezdek a félelmeimmel? Széttárom a kezem és azt mondom, kiszállok, nem megyek bele, nem csinálom, mert félek? Hagyom, hogy megállítson és elvegye a lehetőségeimet? Vagy szembe nézek vele, kihívásként tekintek rá, keresek kapaszkodókat, megpróbálom újra meg újra? Magamon hagyom a béklyót vagy a szabadságot választom? Mindenki maga dönti el.

Nézem ezt a nőt a videón, és nem ismerem. Én nem így beszélek, nem így nevetek, nem így mozgok! Nézem, ahogy gyűri a szél az arcát, ahogy nem tud nyelni, beszélni, sokkban van. Látom, hogy retteg, mégis csinálja. Nézem, és büszke vagyok rá, és hálás vagyok neki.

https://www.youtube.com/watch?feature=youtu.be&v=GFOITwmfXN8&app=desktop

Czirják Csilla Life és Business Coach írása

0 Tovább

A félelemszobrász

A kezdők számára az egyik legnagyobb félelmet a hibázás lehetősége jelenti...és az ismerősnek számító torok - és gyomorszorító érzés, ami csak tovább bénítja az egyébként is feszültséggel telt helyzetet. Keringenek a kéretlen gondolatok, a megválaszolatlan kérdések, önálló életre kelnek a "mi lesz ha" variációk.

A hibákra általában úgy tekintünk, mint lehetőség szerint, vagy esetenként bármi áron kerülendő eshetőségre. Pedig a hibák fontosak! A tanulási folyamatok szerves részei. Szükség van rájuk a készségfejlesztéshez, a megfelelő rutin kialakulásához, a helyes értékrend megalapozásához. Fontos építőkövek a kerek egészhez.

Kisgyermekként, romlatlanul, félelmek nélkül tudtunk örülni a hibáknak. Felálltunk, elestünk, elindultunk, elestünk. Próbálkoztunk és közben nevetgéltünk. Jó móka volt. Aztán múltak az évek, és fokozatosan belénk égett a negatív hozzáállás, új igék társultak a hibázáshoz: kinevetnek, megbüntetnek, kirúgnak, megszólnak, lenéznek, mellőznek...

Társadalmi kultúránként, családonként, pedagógusonként, főnökökként, és még hosszan sorolhatnám, mennyire eltérőek a normák és tolerancia-szintek. Vajon melyik gyermekből lesz egészségesebb értékrendű felnőtt: aki a négyesért dicséretet kapott, vagy aki büntetést? Milyen gyakran találkozunk azzal a felfogással - a pozitív pszichológia totális hiányával -, amikor a majdnem tökéletes egyenlő a semmivel? Csak a száz százalék számít.. Nincs alku. Emlékszünk még az iskolai szereplések rettegett momentumaira, melyek csak tovább dagasztották a bakizás miatti félelmet? Drukkolás, belesülés a szavalásba, véget nem érő gúnyolások, egyes a naplóban, retorzió otthon. Azonban a gyermekkor rossz kódolásai sajnos nem szűnnek meg a felnőtté válással, mint a pubertáskori pattanás. Sokak számára a munkahelyi kihívások gondoskodnak a zökkenőmentes folytatásról: nyilvános beszédek, prezentációk, kisebb-nagyobb hallgatóság előtt...  a mumus újra és újra életre kel.

A Toastmasters heti rendszerességgel tartja találkozóit, melynek célja, hogy a résztvevők minél könnyebben leküzdjék a nyilvános beszéddel járó fenntartásaikat, félelmeiket.  Igazi retorikaműhely fogadja az idelátogatót:  a már bátrakat, és akik azzá szeretnének válni. A közelmúltban én is ott jártam, és részese lehettem egy fiatal lány előadásának, melynek címe: Miért szeretek kezdő lenni? Elmondta, hogy korábban rettegett még a gondolatától is, hogy sok ember előtt beszéljen. Őszintén szólt a kezdeti félelmeiről, a félelmek legyűrését célzó próbálkozásokról, ahogy kereste a lehetőségeket arra, hogy minél többet hibázhasson, és annál többet tanulhasson belőlük. Később, ahogy sorban nyerte a meccseket a saját rémképeivel szemben, bevállalta az improvizációs színházat, majd szakmai tréningeket tartott, később igazi színpadra is állt, - és ahogy fogalmazott - a gyomrában repkedő pillangók idővel a barátaivá váltak. A félelem rezgéseit felváltotta a várakozással teli izgalom jól eső érzése. Győzött.

Tőle tanultam, hogy kezdőnek lenni annyit jelent, mint amikor a szobrász kezében életre kel az anyag. Annyi különbséggel, hogy ő a saját élete és félelme szobrásza lett, és az "alkotása" most már magáért beszél. Ha kell, nagy plénum előtt is.


Boldizsár Bettina business coach írása

0 Tovább

A SIKER ZÁLOGA - coaching módszertan az iskolai stressz csökketnésére

„Gyerekeinket meg kell tanítanunk a stressz-kezelésre, az önuralom gyakorlására, a közösségben való alkalmazkodásra...”

coaching coach stresszkezelés oktatás technikákTeljesítményorientált világunkban talán nem túlzás, ha azt állítjuk, az élet minden pillanatában megfelelni kényszerülünk valakinek, vagy valami irányába. A stressz mindennapi életünk része lett. A kérdés csak az, tudjuk-e kezelni, tudunk-e különbséget tenni az egyes helyzetek okozta stresszek között?

Nincs ez másként az óvodában, az iskolában sem. Gyerekeinket meg kell tanítanunk a stressz-kezelésre, az önuralom gyakorlására, a közösségben való alkalmazkodásra, hiszen ezek hiányában nagyon nehézzé válik a mindennapok feladatainak elvégzése.

Stresszhatás éri őket, amikor kilépnek az utcára, amikor átlépik az óvoda, iskola kapuját, megérkeznek az osztályba. Az egyes foglalkozáson, órákon ki-ki könnyebben vagy nehezebben teljesíti a követelményeket, amelyek fejfájást okozhatnak.

Azonban nem az a megoldás, hogy felmentjük őket. Sokkal inkább tanítsuk meg számukra, hogy az egészséges vizsgadrukk előre visz, teljesítménynövelő, míg a kezeletlen stressz betegségek forrása lehet.

Tanárként nehéz dolgom van akkor, amikor egy osztályba több, tanulási, magatartási zavarral küszködő gyermek is jár, és az osztályban folyó munka eredményméréseinek igazodniuk kell a gyerekek életkori sajátosságaihoz és a mindenkor elvárható tudásszintjéhez, úgy, hogy az osztály valamennyi tanulója elsajátítsa a tananyagot, előmenetelük ne sérüljön.

Általános pedagógiai tudásom sokszor kevésnek bizonyul. Ezért keresem az olyan módszereket, amelyek nem sértik a gyógypedagógia bonyolult határait, de megoldást jelenthetnek a sikeres tanításhoz.

Ezért fordultam a coach nyújtotta módszerekhez, illetve adtam támpontot az önismerethez a budapesti László Gimnázium tanárai által kifejlesztett MQ módszerrel, akik a megismerést gyakorlati bemutatóval segítették. Az „itt és most” technikával a viselkedési elemekre fókuszál, növelve a tudatosságot és az önbecsülést.

Májusban két pedagógus kollégám tartott bemutatót, csupán felvillantva egy-egy önismereti játékot. Összesen 45 perc állt rendelkezésükre, és két, 12 fős csoporttal dolgoztak. Mindkét csoportot támogattam coaching módszerekkel. A bemutatóra természetesen a szülők is meghívást kaptak.

A következő tanév szeptemberében kerül sor egy három alkalmas, felépített tanfolyamra, amely mélyebb betekintést enged a coaching és pedagógia ötvözésével kialakított módszertanra. Az MQ csapata által kialakított módszertan akkreditációja folyik jelenleg az 5-8 osztályos korosztály számára, mely a korábbi, gimnazistákkal való munka tapasztalatain alapszik.

A gyerekek szívesen vettek részt a játékban, megérezték a segítséget, a mindennapi életben a bizonytalanságérzetük kisebb lett. Javult a tanulástechnikájuk, rendszerező készségük, figyelmük, koncentrációs idejük. Stressz-kezelésük tapasztalatait felhasználva pedig hatékonyan javíthatnak életminőségükön.

„Ha az ember a lelkében vájkál, gyakran olyasmit ás ki, ami észrevétlen hevert volna ott.”(Lev Tolsztoj)

Amikor a legjobb igyekezeted ellenére is fordítva sül el minden... amikor meglepődsz azon, mennyire túlreagálsz dolgoka ... amikor minden próbálkozásod kudarcba fullad, .... amikor úgy érzed a világ is ellened esküszik, van megoldás és segítség. A coach fejlesztő támogatást biztosít. Kérdéseivel, alkalmazott technikáival, eszközeivel segíti a hozzá fordulót, a kitűzött cél eléréséhez, hiszen a segítséget kérő ismeri legpontosabban saját élethelyzeteit, az előtte álló feladatokat illetően a legjobb megoldással, megoldásokkal is Ő rendelkezik.

Pammer Stella life coach

Forrás: Magyar Coachszemle
 

0 Tovább

Te honnan szemlélődsz?

Az ember akkor fordul coach-hoz, ha valami elakadás van az életében. Valami akadály, amit hiába próbál átugrani, egyszerűen nem tud. Ez normális, sokan vagyunk időnként ilyen helyzetben. De vajon mi van emögött? Hogyan lehet az, hogy egy adott probléma valakinek megugorhatatlan fal, más pedig észre sem veszi?

Az ok egyszerű. Az első tábor a problémára fókuszál a megoldások helyett. Belemerül, egyre lejjebb és lejjebb csúszik a nem kívánt helyzetben. Csodálkozhatunk rajta, hogy nem képes meglátni a lehetséges megoldásokat? Nem!
Nem az ő hibája, hogy képtelen új lehetőségeket felfedezni, hiszen az óriási sötét fal, ami mögé beállt, nem engedi át a megoldás fényét. Elhiteti az emberrel, hogy itt a vége, itt már nincs mit tenni.

Vajon ez a szegény, "becsapott" illető elhinné neked, hogy van élet a fal mögött is?
Méghozzá nem is akármilyen - színes, vidám, élettel teli.
Próbáltál már visszanyúlni valakiért a sötétségbe? Elmagyaráztad neki, hogy nem kell azon a félelmetes helyen maradnia, ahol nem is lát semmit?
Fogadok, hogy legalább egyszer már megpróbáltad. Emlékszel a válaszra?

Valószínűleg nem hittek neked. Hiába bizonygattad, milyen szépek a színek a fal mögött, milyen csodásan hangzik a madarak éneke és mennyire nagyszerű érzés, amikor a Nap melege simítja végig az arcod.
Ő csak a sötétséget, a hideget észlelte, pedig nagyon-nagyon szeretett volna veled táncolni a fényben.

Akkor mégis hogyan történhet, hogy nem tud felülemelkedni azon a fránya problémán? Hogyan lehet, hogy a gödör mélyén ragad, miközben vágyik a napsütésre, a nevetésre, a szabadságra?

A válasz meglepően rövid: nem ismeri az odavezető utat. Elfelejtette, hogy van megoldás. Te hiába mondtad el neki a sajátodat, az bizony nem az ő megoldása.
Nem sokat segít, ha olyan kulccsal igyekszel kinyitni a zárat, ami nem is illik a kulcslyukba...

Oké, akkor felejtsük el, hogy a fal mögött ácsorgók valaha is lebontják azt?
Nem, nem! Semmi esetre sem! Mindenki azt érdemli, hogy fesztelenül mozogjon, felszabadultan nevessen és élvezze az életet!

Bizony, aki a fal mögül olvassa ezeket a sorokat, nyugodtan készülhet rá, hogy hamarosan felsejlik a nap sugara! A napfény pedig nemcsak a sötétet űzi el, hanem bevilágítja az elmét és a lelket is.
Nos tehát, hogyan történik meg felemelkedés? Az már kiderült, hogy a mástól érkező megoldás nem javít sokat a helyzeten.

Máshol kell keresni a választ. Onnan indultunk, hogy az illető a problémára összpontosított, emiatt teljesen a hatalmába kerítette a nyomasztó érzés. Automatikusan a nehézségre állította a figyelme nagy részét. Rövid időn belül megszokta, hogy a baj körül járnak a gondolatai. Elfelejtette, hogy ha friss szemmel tekintene a kialakult helyzetre, ezernyi megoldást találna rá.

Végül is maradhat a fal mögött, de ha felmászik rá, új magaslatokból szemlélődhet.

A coach ebben segít.

Kozma Rita life coach írása


 

0 Tovább
«
123

Proaktív coaching

blogavatar

A Pro Bona Coaching & Training Center blogja. Hírek és érdekességek a coaching hazai és nemzetközi világából. Témánk az üzleti és életvezetési fejlesztés, melyet színes tippekkel és megközelítésekkel szeretnénk közel hozni az olvasóinkhoz.

Címkefelhő

coaching (213),coach (205),szakirodalom (38),célkitűzés (28),motiváció (28),önismeret (26),life coaching (22),technikák (21),változás (14),boldogság (14),vezetés (14),proaktivitás (14),kreativitás (13),stresszkezelés (11),business coaching (10),önbecsülés (9),karrier (9),önbizalom (9),siker (8),időbeosztás (8),párkapcsolat (7),tudatosság (7),átkeretezés (7),együttműködés (7),értékesítés (6),pozitív pszichológia (6),nők helyzete (5),felelősség (5),interjú (5),tánc (5),túra coaching (4),kommunikáció (4),értő figyelem (4),oktatás (4),kérdezéstechnika (4),fogyás (4),reziliencia (4),férfiak helyzete (4),elégedettség (4),pszichológia (4),asszertivitás (4),elismerés (4),bátorság (3),stressz (3),Itt és Most (3),kultúra (3),mese (3),szabadság (3),testbeszéd (3),reframing (3),egyensúly (2),bizalom (2),szinergia (2),megismerés (2),rugalmasság (2),játék (2),irányítás (2),életciklus (2),álom (2),csend (2),Edward de Bono (2),kritika (2),praxis (2),vállalat (2),pénz (2),Martin Wehrle (2),életmód (2),önérvényesítés (2),ítélkezés (2),tervezés (2),ROI (2),tanácsadás (2),érzékenység (2),mozgás (2),alkalmazkodás (2),érzelmi intelligencia (2),multi (2),iskola (2),munka (1),szuperérzékenység (1),teljesség (1),sport (1),edzés (1),anyaszerep (1),vállalat (1),SMART (1),akaraterő (1),optimizmus (1),őszinteség (1),Appreciative Inquiry (1),szokás (1),megbocsátás (1),erősség (1),munkahely (1),gyerek (1),társaság (1),Fontos és Sürgős (1),érzelmek (1),intelligencia (1),MBO (1),flow (1),szülő (1),érzékenyítés (1),szervezetfejlesztés (1),depresszió (1),család (1),kamasz-szülő (1),a coaching hatása (1),bántalmazás (1),helyzetfüggő vezetés (1),tanulás (1),y generáció (1),caoaching (1),jövő (1),coachcoaching (1),átirányítás (1),fogadalmak (1),én-erő (1),akarat (1),szeretet (1),böjt (1),önzetlenség (1),nagylelkűség (1),áramlás (1),önállóság (1),függetlenség (1),ügyfél (1),karizma (1),játszmák (1),Gordon (1),megértés (1),belső logika (1),egyenjogúság (1),tréning (1),empátia (1),irigység (1),ügyfélszerzés (1),fluencia (1),önértékelés (1),megbecsülés (1),előrelátás (1),fair play (1),méltányosság (1),introvertált (1),etika (1),delegálás (1),metafora (1),edző (1),önkéntesség (1),hős (1),tranzakcióanalízis (1),dicséret (1),orvos (1),beteg (1),kitartás (1),Toastmasters (1),metakommunikáció (1),tárgyalástechnika (1),interkulturális (1),életvezetés (1),kifogás (1),fejlesztés (1),divat (1),élet (1),cselekvés (1),Csikszentmihalyi Mihaly (1),életszerepek (1),Szentgyörgyi Romeo (1),Kiyosaki (1),FISH! (1),személyiség (1)

Feedek